Vissza-visszatérő kérdés, vajon mi értelme van a szabálykövető vállalkozások életét megkeserítő, érdemi hasznot nem hozó előírásoknak?
Közzétette az állami adóhatóság honlapján a behajtási költségátalányra vonatkozó adójogi és számviteli iránymutatását. Vissza-visszatérő kérdés, vajon mi értelme van a szabálykövető vállalkozások életét megkeserítő, érdemi hasznot nem hozó előírásoknak?
A behajtási költségátalány 2013. július 1-jén lépett hatályba, s azóta sokszor, sok fórumon, de mindig kedélyeket borzolóan került célkeresztbe. Az elmúlt egy év alatt több szakmai posztnak és jogalkotói riposztnak lehettünk tanúi, próbálva kimazsolázni, hogyan is járjunk el helyesen. Az utolsónak tekinthető, 2014. év eleji kardváltások, majd a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Magyar Ügyvédi Kamara megkeresésére kiadott általános tájékoztatója után végre a Nemzeti Adó- és Vámhivatal (NAV) is közzétette honlapján álláspontját, sok újdonságot már nem tartalmazva.
A polgári jog alapvető szabályai szerint a jogok érvényesítése és a kötelezettségek teljesítése során mind a jogosultnak, mind pedig a kötelezettnek úgy kell eljárnia, ahogyan az tőle elvárható. Vagyis a jogosult leszállít vagy szolgáltat, a kötelezett pedig fizet. Ez egy tökéletesen működő, idealizált világban rendben is van, és ott valószínűleg nincs is szükség behajtási költségátalány és társai – mint például késedelmi kamat – jellegű szabályozásra.
Ám már közgazdasági tanulmányaink során is korán a fejünkbe verték, hogy a valóságban tökéletes verseny* és tökéletes piac** nem létezik. Azt meg mi magunk is tudjuk, hogy a gazdasági szereplők sem tökéletesek, egyesek pedig egyenesen tökéletlenek, így a polgári jog fentiekben említett alapvető szabályai sem működnek maradéktalanul.
Ezért a behajtási költségátalányhoz hasonló jellegű szabályozásoknak van létjogosultságuk, de hasznosabb lett volna a célnak jobban megfelelő szabályozást alkotni. Az ügyleteknek nem, vagy nem pontos és nem határidőre történő pénzügyi rendezése esetén egyéb számviteli, adó- és polgárjogi következménye is van, amit szintén kezelni kell. Jelen szabályozás mellett úgy, ahogy azt a NAV tájékoztató is részletezi.
Végiggondolva azonban a felmerülő gyakorlati és morális kérdéseket, meglátásom szerint korántsem adható korrektnek, etikusnak, a szabályozás céljával és az állam adminisztrációs és egyéb törekvéseivel összhangban lévőnek tekinthető válasz ezekre.
Számviteli szempontból tehát a behajtási költségátalány tartozásnak minősül, ekként szükséges azt tartozásként rögzíteni a kötelezett könyveiben; erre nem csak abban az esetben van szükség, ha a jogosult azt – önkéntes teljesítés hiányában – ténylegesen követelte az adóstól, tekintve, hogy a fizetési kötelezettség a jogszabály alapján a késedelembe esés tényével beáll.
Nézzük csak a főbb alternatívákat (leegyszerűsítve, minden szofisztikáltabb esetre vagy határon túli ügyletre való kitekintés nélkül).
- A jogosult igényt tart a behajtási költségátalányra. Tiszta sor: a kötelezett számol, nyilvántartásba veszi kötelezettségként az egyéb ráfordítással szemben, és fizet. A jogosult pedig nullás számlaosztályban nyilvántartja, majd – mihelyst jóváírják a számláján – egyéb bevételként elszámolja azt.
- A kötelezett nem esik késedelembe (soha), nem merül fel a behajtási költségátalány. “Idealizált, tökéletes piac”, ritka, mint a fehér holló.
- A kötelezett késedelembe esik, a jogosult igénye a behajtási költségátalányra (még) nem ismert. A kötelezett nyilvántartásba veszi a kötelezettségét egyéb ráfordításával szemben. Aztán vagy kifizeti azt (= 1. eset), vagy lemondatja a jogosultat a kötelezettségről, vagy megvárja, amíg elévül, vagy nem könyvel semmit. A jogosult pedig nullás számlaosztályban nyilvántart, majd dönt, hogy kéri, vagy nem kéri az átalányt.
Az első és a második eset különösebb számviteli, adójogi és egyéb izgalmakat nem rejt magában, ezért a továbbiakban ezekkel nem is foglalkozok. A harmadik eshetőség azonban annál érdekesebb.
Tételezzük fel, hogy a két gazdasági szereplő korrekten szeret(ne) üzletelni, így egymást tiszteletben tartva járnak el a szerződéses kapcsolatban. A fizetésben mondjuk akként, hogy ha nem is mindig határidőben, de pár napos csúszással mindig fizet a kötelezett, vagy ha nagyobb gond adódik, akkor előzetesen értesíti a partnerét, és a beleegyezését kéri, hogy későbbi időpontban fizethessen.
Na mármost, a behajtási költségátalány a fizetési határidő lejártát követően azonnal “belép”, tehát ha a fentiekben azonnal felmerülő számviteli kötelezettséget el akarja kerülni a kötelezett, akkor az eredeti megállapodással azonos módon még a fizetési határidő lejárta előtt “szerződésmódosítást” kezdeményez. Ha szóbeli megállapodást kötöttek, akkor ezt mindenképpen célszerű lesz “lepapírozni”, mert különben utólag a kötelezett nem fogja tudni bizonyítani az igazát, amiért nem számolta el a könyveiben a behajtási költségátalányt.
Másik eset, amikor a kötelezett nem kezdeményez szerződésmódosítást, akkor a késedelembe eséssel egyidejűleg a kötelezett könyvel. Még mindig korrekten szeretne eljárni, ezért felveszi a kapcsolatot a partnerével, és megkéri, hogy mondjon le a behajtási költségátalányról.
Milyen nyilatkozat szükséges?
Elég annyi, hogy “jogosultként lemondok a behajtási költségátalányról”? Véleményem szerint nem. A minimális követelmény az lenne, hogy azonosítható legyen az ügylet, azonosíthatóak legyenek az érintett számlák, néhány egyéb formai követelmény mellett. Az sem lenne túlzott követelmény, ha a behajtási költségátalány összege – vagyis amiről le kellene mondatni a jogosultat – is összegszerűen szerepelne a nyilatkozatban.
Nyilván a legegyszerűbb, ha a kötelezett már eleve egy pontos adatokat tartalmazó nyilatkozattal keresi meg a partnerét, hiszen annál esélyesebb lehet a sikeres lemondatás. Pontos, az aláírásának nyilatkozaton és/vagy szerződésen való szerepeltetését komolyan vevő jogosult pedig nem írja azt alá anélkül, hogy a rajta feltüntetett adatokat ellenőrizné. Tehát bizonyosan többlet adminisztrációs terhet jelent számára, hogy biztosítsa a kötelezettet arról, Isten úgyse’ nem kér behajtási költségátalányt.
Ha a nyilatkozat megérkezik, akkor pedig a kötelezett – nyilvánvaló öröme mellett – nekilát a könyvelésnek, vagyis a kötelezettséget rendkívüli bevétellel szemben kivezeti a könyveiből, majd megfizeti a nyereségadót azután az összeg után, amelyet a jogosult nem követelt tőle.
Harmadik lehetőségként a kötelezett késedelme esetén könyvel, csendben marad, és megvárja, amíg elévül a kötelezettség, aztán kivezeti a könyveiből az előzőek szerint, és adót fizet az államnak.
Aztán persze lehet még egy negyedik opció is: minkét fél korrekt akar lenni egymással, és mintha nem is lenne behajtási költségátalány, nem foglalkoznak vele. Az egyik fél nem kér semmit, a másik pedig sem könyvel semmit, vagyis – bár a számviteli törvény rendelkezéseivel ellentétesen jár el – a társasági adóalapját sem csökkenti, csak reméli, hogy a NAV majd nem vizsgálja. Ha szerencséje van, megússza, ha nincs szerencséje, akkor vajon mi történik?
A NAV megállapítja, hogy kötelezettként az adózónak mekkora összegű behajtási költségátalányt kellett volna elszámolni kötelezettségként, és mekkora további összeggel csökkenthetné az adóalapját? Mondhatnánk, hogy igen, hiszen az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. tv. 97.§ (6) bekezdése értelmében “az adóhatóság a tényállás tisztázása során az adózó javára szolgáló tényeket is köteles feltárni.”
Gyakorló szakemberekként azonban azt is tudjuk, hogy ma már nem azt a világot éljük, amikor e jogszabályi rendelkezést maradéktalanul érvényre juttatja az adóhatóság, és a bírósági ítélkezési gyakorlat sem kifogásolja ezt, hiszen az adózó jogainak és érdekeinek a védelme még a 97. § (6) bekezdése ellenére sem az adóhatóság feladata.
Ha az adóhatóság lefüleli az adózót, hogy nem könyvelte kötelezettségként a behajtási költségátalányt, akkor megbüntetheti a számviteli fegyelem megsértése, a számviteli szabályok be nem tartása miatt 200 ezer vagy 500 ezer forintig terjedő mulasztási bírsággal.
Egyszeresen vagy annyiszor vetheti ki a bírságtételt, ahányszor nem könyvelte az adózó a behajtási költségátalányt? Azt majd az ellenőrzési gyakorlat eldönti. Tételezzük fel, hogy egyszeresen veti ki a NAV a bírságot, hiszen az adózó rendszerbeli hibát vétett, amit következetesen mindig elkövetett.
Minthogy azonban az adóhatóság is gazdálkodó szerv (még ha nem is piaci szereplő), akkor érdemes foglalkoznia ezzel, ha a kivethető bírság magasabb, mint annak a munkaráfordításnak a költsége, amit a le nem könyvelt behajtási költségátalány összegének a megállapítására fordít. Számolni kell továbbá azzal az összeggel is, amennyit amiatt veszít a költségvetés, hogy a kötelezett a behajtási költségátalánnyal csökkenti a társasági adó alapját. S minthogy a kivethető mulasztási bírság limitált, ezért a szabályozásból adódó, az államkassza javára fordítható előny, haszon is limitált.
Mi történik akkor, ha az adóhatóság nem számszerűsíti a behajtási költségátalány összegét, és nem korrigálja a nyereségadó alapját, illetve az adót? Ebben az esetben észrevételt kell tenni a jegyzőkönyvre, meg kell fellebbezni a határozatot, mert az Art. 97. § (6) bekezdése attól, hogy egyre ritkábban alkalmazzák, még élő jogszabályi rendelkezés.
Vagyis, ha a behajtási költségátalányra vonatkozó szabályozásnak az adóhatóság az ellenőrzések során következetesen érvényt kíván szerezni, akkor vagy az adózó érdekében dolgozik jó sokat, vagy kevés hozadék reményében.
A behajtási költségátalány szabályozása és annak végrehajtása az alábbi történetet juttatja eszembe: “A német gazdának meghal a tehene, tündér jön, kívánságot teljesít: traktort hoz, a franciának öt kombájnt (annyit kért…). A magyar gazdának is megdöglik a tehene. Tündér jön: Hát te mit kérsz? Dögöljön meg a szomszéd tehene is!”
Van egy jelentős, sok magyar (és bizonyosan külföldi) vállalkozás számára akutnak tekinthető probléma, a nem fizetés, ami különböző módozatokban, mint például lánctartozás behálózza a gazdaság jelentős részét. Nyilvánvaló, hogy ezzel szemben fel kell lépni, amint ez meg is történt, még az Európai Unió szintjén is.
A behajtási költségátalány nem magyar találmány, hanem a vonatkozó EU-s irányelv (2011. február 16-ai 2011/7/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv) átültetése a nemzeti jogba. Igen ám, de az irányelv csak jogosultságként és nem kötelezettségként említi a hitelező javára a behajtási költségátalányt, szemben a magyar szabályozás szerinti “jár” fordulattal. Igaz, hogy az uniós jog elsőbbségének elve alapján az irányelv felülírja a hazai jogszabályt, ám láthatóan és nyilvánvalóan komoly zavarokat okoz a magyar szabályozás szerinti szövegezés a kötelezetti oldalon.
A magyar megoldás olyanra sikeredett, amely esélyes, hogy a “megregulázandókat” korlátozottan hatja meg, így kevéssé éri el a célját a szabályozás, ám alkalmas arra, hogy az egyébként jellemzően korrektül üzletelni szándékozókat további adminisztrációs és adóterhekkel sújtsa, ne adj’ Isten hozzájárulhat eddig normálisnak tekinthető üzleti kapcsolatok megromlásához. Mindemellett rontja az adóhatóság és az adózók közötti amúgy sem túl baráti hangulatot, az adómorált, miközben nincs érdemi hozadéka.
És csak a behajtási költségátalányról ejtettünk itt szót, a szabályozás nyomán a könyvviteli szolgáltatókra háruló többletfeladatokat még nem is érintettük.
Tényleg ennyire jól áll a gazdaság, hogy most már ráérünk ilyesmikkel borsot törni egymás orra alá? Ha nem jó a szabály, ha sok mindent elér, csak a célját nem, akkor nem kellene módosítani rajta?
* Tökéletes verseny az a piaci forma, amelyben a piac végtelenül nagy egy-egy szereplőhöz képest, és a szereplők árelfogadók, s e piacon szabad a be- és kilépés.
** A tökéletes piacot egy modellnek kell tekintenünk, ami a valóságban sehol sem található meg. Bizonyos létező piacok azonban, így a tőzsde, kétségkívül közel állnak hozzá.
Szerző: Bartha Katalin (okleveles adószakértő)
Forrás: www.adozona.hu
Kiss Gábor Rudolf
Latest posts by Kiss Gábor Rudolf (see all)
- Mindenkit érintő változás jön a magyar bankrendszerben - 2018-12-11
- Megemelték az alanyi adómentesség határát - 2018-11-14
- Cégkapu - 2018-11-12
Hozzászólás: